AZ IGÉNYESSÉG "ÁTKA"

A tékozló fiú (csehszlovák filmdráma, 1966)

Sárga ház egy öreg park közepén. Szorongató jelképe és színhelye a betegségnek: tépett elmék, szétzilált tudat, megbomlott egyensúlyok lidérces világa ez, félelmetes és néha komikus. Mintegy kivonata, sűrítménye a mindennapok megoldatlan problémáinak. A megoldatlanság pedig - vagy még inkább a megoldhatatlanság - nyersanyaga és indukátora a tébolynak, a bomlás folyamatának. Első tekintetre mintha erről szólna Ewald Schorm filmje, A tékozló fiú. De csak első tekintetre. Mert valójában jelentékenyebb munka ez, semhogy egy patologikus és egyébiránt már ismert, sokszor lejegyzett folyamat újbóli megfigyelésére összpontosítaná művészi erejét.

Egy fiatal mérnök, Sebek él abban a filmbéli sárga házban, öngyilkossági kísérlete után zárták oda, s visszaviszik újra meg újra, mert néhány nap vagy néhány órai szabadság után - amikor már ő is és mi is azt hihetnénk, hogy végre megnyugodott, kiegyenesedett - ismét csak szembetalálja magát köznapjainak megoldhatatlanságával.

Schorm ezt mondta filmjéről: "Szelleménél fogva ez a történet a Mindennapi bátorság című filmmel áll rokonságban. Még azok között is, akik viszonylag kényelemben élnek, sok pénzt keresnek és tetszésük szerint élhetnek, vannak öngyilkosok. Mi hajtja ezeket az embereket ilyen vég felé? Mi hiányzik nekik? Nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre, s épp ezért térek vissza rájuk."

Gyakori eset: a művész valami szélsőséges példát személyesít meg, a személyiség felbomlását követi, hogy újszerű aspektust találjon a típusos életmenetekben gyakori konfliktusok ábrázolására. Ha csak ennyi volna Schorm szándéka, munkáját besorolhatnánk a többé-kevésbé sikerült hasonló történetek közé, formálisnak tarthatnánk a hagyományos ábrázolástól való távolságot, s legfeljebb a szép részletek újraidézésében keresnénk a művészi erő jelenlétét.

Schormnál másról van szó. Már a Mindennapi bátorság-ban - amelynek szellemi rokonságára nem ok nélkül hivatkozik - olyan "rendhagyó" hőst választ, akinek konfliktusa éppen abban van, hogy az átlagosnál, a megszokottnál komolyabban veszi az új életnek egyszer már megtanult, elfogadott morális normáit. A tékozló fiú-ban ez a típus tovább nő, s már nem egyszerűen a morális normák tekintetében igényesebb a környezeténél, de egész intellektuális rendszerében. A Mindennapi bátorság hősét voltaképpen éppúgy őrültnek tekintette a szocializmusba így-úgy beilleszkedő nyárspolgár, mint A tékozló fiú Sebekjét, de amazt inkább nevette, ettől pedig félt. S míg azt az értetlenség reakciói sodorták a személyiség elbizonytalanodása felé, Sebek már az indulás percében elfogadhatatlan ezen környezet számára. Nemcsak azért, mert valóban beteg, de azért is, mert felfokozott érzékenységében és igényességében az elveket megcsaló emberekkel szembeni felfokozott kritika van jelen.

A két film közötti gondolati összefüggést, a kontinuitást a rendező azzal is hangsúlyozza, hogy A tékozló fiú házaspárját ugyanazzal a két színésszel játszatja, mint a Mindennapi bátorság-ét. Ez természetesen még lehetne formális összefüggés is,de a két rendkívüli játékkészségű színész mintegy önmaga is tovább csiszolta az előbbi filmben megteremtett típust, szellemileg is közös alkotássá alakítva a két film összefüggéseiben kiteljesedő drámai rendszert. Jana Brejchova szenzibilis, szenvedélyes alakítása a feleség szerepében s kiváltképpen Jan Kacer rendkívül szuggesztív, az idegi világ zavarairól sohasem külsőségesen informáló, mindig a felszín alatti robbanásokkal teli Sebekje valóban pontos, színész megvalósítása Schorm - különös közegbe helyezett, de mégis - társadalmi valóságú elképzelésének.

Schorm társadalom-elemzése láthatóan abból indul ki, hogy az új közösségi társadalom nem évszázados lassú építkezéssel, a részletek lassú és könnyebben megszokható változása révén alakult ki, hanem elvek radikális realizálásával, mintegy - így is mondhatnánk - olyan intellektuális program megvalósításával, amely a dolgozó ember elemi érdekeit, tehát a társadalmi igazságot érvényesíti. A teljes harmónia lehetősége tehát abban van, hogy ennek az új társadalmi szituációnak nemcsak élvezői, de értői is legyünk. Ez az elemzés fejeződik ki Sebek alakjában, s ő voltaképpen nem a maga sorsától szenved, hanem attól, hogy a többiek nem értik, tehát követni sem tudják, az új társadalom emberi lehetőségeit. Az igényesség az ő betegsége. S a türelmetlenség persze, ami már valódi betegség, de nem ok, hanem következmény.

Van egy pont, amin túl már tehetetlenek vagyunk - mondja a pszichiáter Sebeknek, amikor a fiatal mérnök arról faggatja, miért hagyják abba néhány beteg gyógykezelését. Látszatra a gyógyászati gyakorlat egyik mozzanatáról zajlik ez a beszélgetés. Valójában, a film jelrendszerében ez a bizonyos pont a Sebek-i morális és intellektuális igényesség maximumát jelentheti. Mert ez a fiú valóban maximális igénnyel él, ezért tűnik őrültnek, amikor sok más ember számára természetes tényeket, életjelenségeket képtelen elfogadni. Schorm ugyan az idézett nyilatkozatban azt vallotta, hogy nem érti, mi baja lehet olyan embereknek, akik nem szenvednek hiányt dologi javakban, az igazság azonban az, hogy ő a választott főfigura sorsában meglehetősen világosan látja az okokat. Ebben az esetben ezek intellektuális természetűek. Sebek konfliktusa nem az elemi élettér szférájában jelentkezik, nem az ellátás hiányaiban,nem az érzelmek végső megcsalatásában, nem a megnyugtatóan átlagos élet megtámadottságában, és nem is a tehetség befulladásában. Nem a hagyományos drámai mozzanatokban tehát, hanem ott, ahol igénnyel és értelemmel kell mérni.

A tékozló fiú folyamatosan előadott - de nem a drámai expozíciótól a tragikus végig ívelő - története voltaképpen ezeknek az értelmi és igénybeli ütközőpontoknak epizodikus láncolata. Egyébként megrendítő szépségű, sokszor lírai adottságú epizódok ezek. S talán attól még külön is szépek, hogy funkciójuk világos: minden lényeges vonatkozásban megrajzolják a történet középpontjában álló személyiség viszonyát az életben szerepet kapott emberekkel. Jana a feleség áll legközelebb a "beteg"-hez. Az ő szeszélyes, lobbanékony életvágyának végül is valamiképpen ugyanazok a mozgatóerői, mint Sebek indulatainak. Látni, tudni, érteni, érezni akar mindent, ami az életben fontos. A mozdulatlan, korlátolt kispolgári környezet őrá éppúgy rátelepszik, mint a férfira, csak az ő lázadása-szakítása nem tud olyan végérvényes lenni. S ha egy idegent fogad az ágyába, vagy belefelejtkezik egy útközben meglátott cirkusz forgatagába, fontosabb dolgát feledve, ez -  ha alacsonyabb értékrendben is - kicsit homályos tükörképe, de tükörképe a Sebek-i tagadásnak. Jana valóban szenvedéllyel szereti férjét, ha végül mégsem tudja magát csak és kizárólag az ő gyógyulására rendelni, ebben nem kicsinysége fogalmazódik meg, hanem annak őszinte bevallása, hogy ennek az embertípusnak nem lehet életprogramja "egy másik élet áldozatos szolgálata a saját egyéniségének feladása révén". Egyébként a fiatal mérnök sem ezt várná az asszonytól, s nem is azért távolodik el tőle, mert nem őt szolgálja a szerelemben s az élet praktikus dolgaiban, hanem mert hiányzik belőle egy magasabb rendű elrendező elv ismerete, vagy legalábbis igény. Tragikus szerelem ez - tragikusan igaz teljességre való képtelensége is.

Ha nem is ilyen mélyen, de ugyanilyen megragadóan elemzett-ábrázolt a "beteg" viszonya környezetének más tagjaihoz. Első szabadulása idején anyósa-apósa, akik az imént még azt kérték a pszichiátertől, hogy ne engedje haza a fiút, mert "nem tudnak vele mit kezdeni", most - mindent jóváteendő - roskadozó asztal mellett várják. Zsíros húsok, sültek, gombóchegyek gyönyörűségét zúdítják rá, mint maximális jót s döbbenten nézik a fiút, amikor az újra kirobban: "hát itt nincs ünnep zabálás nélkül". Döbbentek és sértettek, hiszen a békítő asztalt kínálták. Ők, akik a lányuk ágyába tévedt idegent is dúsan rakott tálakkal kínálják, rányitva az ajtót az alkalmi szerelembe belefeledkezett párra.

Valami hasonló módon fogadja Sebeket a hivatali főnök is: az ő dús táljában nem az alkotó munka kínálja magát, nem a közös vállalkozás, hanem a lecke: "a te eszményi világod rögeszme, mondj le róla, annak érdekében, hogy mi elfogadhassunk téged, mert a mi pozíciónk... a mi érdekeink... mi tudjuk... a te fizetésed... a mi biztonságunk... mi... mi... " És Sebek az ismert szavak hallgatása közben leveti cipőjét, valami nyomja, szorítja, már csak erre tud figyelni, mezítláb ugrál ki a szobából, ahol valaki a közös eszmények nevében a maga kényelmes kis királyságát óvja. Sebek féllábon ugrál a folyosón, fut a hazug szavak elől, s körülötte sajnálkozva nézve összesúgnak, valóban őrült szegény.

Így fut el a falusi pap üres, hamis humanizmusa elől, s így fut a korlátoltság elől, amely a mezőn ténfergő emberben gyilkost akar látni, s fut - a sárga ház felé, hogy ott újra megkérdezze a

pszichiáterét: hol hibázom el ... hol rontom el mindig?

Az orvos nem válaszol. A film igen. Sebek valóban beteg: elvétette az élete racionális arányait. Azt is tagadja, aminek igenis helye van korunk emberének életében. Nem a rokonszenvünk kíséri, inkább a szorongás. De ez a differenciált viszony, amely hozzá fűzhet bennünket, nem változtat azon, hogy a teljesség igénye teremtőbb erő, mint a zsíros húsok gyönyöre.