A legmagasabb fordulatszámon pörög a fesztivál, napról-napra remek filmek látnak napvilágot – a versenyprogram szinte minden várakozást felülmúl.

A napokig tartó esőzés elültével újra dübörög a fesztivál, újra megelevenedtek a plázs partisátrai, már koradélutántól dübörög a zene, koccintások, koktélok, vacsorák és bulik mindenhol. A hatalmas cannes-i filmvásáron adják-veszik a gyakran még el sem készült filmeket, megy a netvörkölés, és a korábbi éveknél sokkal nagyobb akkreditált újságíró és résztvevő láttán az embernek az az érzése, mintha a nagy gazdasági válság meg se történt volna. Hiába, Cannes az biznisz.

A hét legnagyobb szenzációját Brad Pitt látogatása jelentette, aki minden évben tiszteletét teszi a Croisette-en, ám ennek ellenére a rajongók őrülete kielégíthetetlen. Ezúttal annak az Andrew Dominiknek az új filmjében szerepelt, akivel már átütő sikert aratott a Jesse James meggyilkolásában. A Killing Them Softly-ban is műfaji újraértelmezésre került sor, most a klasszikus bűnügyi filmet házasította a hetvenes évekbeli új-Hollywood stílusával illetve a televíziósorozatok dramaturgiájával.

Mindentől távoli unalmas kisvárosban két piti gengszter kirabol egy illegális pókerpartit, aminek köszönhetően beindul az alvilágban a leszámolás, amelyet Brad Pitt figurája vezet. Azonban ahogy maguk a bűnözők is ügyetlenek és kicsinyesek, az üldözésük is többször paródiába fullad, mondjuk amikor segítséget kérnek egy nagymenőtől (Gandolfini), akinek azonban a kurvák és a martinik között nem jut ideje elvégezni feladatát. A karakterek sajnos meglehetősen laposak, illetve a közepén nagyon leül a film, azonban rendkívül érdekessé teszi az, hogy az egész alvilági ügylethez a hátteret a 2008-as amerikai választási kampány képezi, ahol Bush és Obama magyarázza a válság okait és lehetséges megoldásait, illetve a ország előtt álló fényes jövőt. Minderre azonban a Pitt által játszott karakternek egyetlen, valószínűleg hamarosan szállóigévé válló megjegyzése van: „But America is not a country, it's a business. So fuckin' pay me!”

Az éppen kilencvenes éves francia legenda, Alain Resnais még mindig háromévente filmet mutat be: csendes, kiforrott, egyre inkább az elmúlás problémáját körüljáró munkákat ad ki kezei közül. Egy színdarabíró megbízottja révén értesíti színészbarátait saját haláláról, és saját luxusvillájába invitálja őket utolsó kívánságának meghallgatására. Ott kiderül, hogy egy Euridiké előadás próbafelvételeit kell megnézniük: a dramaturg saját darab bemutatásához kér engedélyt egy fiatal amatőr csapat, és az összegyűlteknek, akik valamikor mind játszottak a darab különböző előadásaiban, kell erről dönteniük. Azonban nagyon hamar ezt a szálat elhagyjuk, ugyanis a fotelekben elhelyezkedő idős színészek elkezdik a felvétellel együtt elmondani, majd eljátszani a szerepeket. Így aztán szépen lassan elmúlásról, behelyettesíthetőségről, a színészekre rárakódó korábbi szerepekről szóló elmélkedéssé változik ez a nagyon kifinomult, komplex, önreflexív film.

A vidám Ken Loach egy újabb munkáját láthattuk a Croisette-en: a szociális drámák hosszú sorát maga mögött tudó rendező az utóbbi években egy könnyedebb, vígjátékba hajló filmeket rendez, mind közül a legutóbbi a legvidámabb és legfelszínesebb. Rendkívül vicces jelenettel indul a film, nevetséges, a szociális hierarchia legaljáról származó, nem túl intelligens piti kis bűnözők jelennek meg egy bíró előtt, aki közmunkára ítéli őket – belőlük áll majd össze a „csapat”. Néhány kanyar utána a véletlen a whiskykóstolás felé vezeti őket, és végül felmerül a egy nagyon ritka nedű ellopásának és eladásának a lehetősége. A legnagyobb gond ezzel a filmmel, hogy Ken Loach egy nagyon kellemes, de hatalmas hazugságot dob a képünkbe arról, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére a legelesettebbek, a társadalom szélére sodródtak számára létezik gyors és könnyű út a felemelkedéshez.

Forrás: filmhu