Extázis 7-től 10-ig (magyar dokumentumfilm, 1969)

 Az Extázis 7-től 10-ig hatásos, gondolatkeltő dokumentumfilm a beat-mozgalomról mint ifjúság- és művészet-szociológiai jelenségről. Riportere és rendezője, Kovács András, ahogy kamerájával fölkereste a beat-zenekarokat és közönségüket (előtanulmányként egy filmhez, amely az egyetemi hallgatókról szólna), alighanem csak a vágóasztalon érzékelhette, milyen felvillanyozóan bonyolult tárgyra lelt. Ajándékszerűen sűrítette is: fókusza a dübörgő beat-zene, ez a nagyvárosi folklór, zenészek és hallgatók szabályozott és zártkörű önkívülete, olyan természetű felfokozott jelenlét, amelynek híradószerű bemutatása is fölkelthetné a művészi beavatás élményét. A zene terjedelmét és hatását azonban Kovács ésszerűen korlátozza filmjében; idézet- vagy értelmezésképpen ugyanis utalnia kell az átfogóbb jelenségre: a beat-mozgalomra, tehát a fiatal zenekarok és a fiatal közönség komplexumára, nem különben a felnőtt társadalom közegére, amely akár visszaszorítja, akár támogatja, végül is mindinkább intézményesíti - üzleti, pedagógiai, manipulatív vagy csupán divatjellegű indítékokból - ezt a mozgalmat.

Mit tudunk meg róla Kovács filmjéből? Kezdjük a nyilvánvalóbb értesülésekkel. Pontosabban érzékeljük, hogy a beat-zene elektromos erősítőkkel mérnökien és sokkszerűen előállított hangossága, ez a látszólag művészeten kívüli, gépi járulék (mintha nem is öt zeneszerszám, hanem egy egész hangszergyár szólna) nemzedékek és ízlésvilágok szimbolikus, lényeges vízválasztója. A hívek és érdekeltek számára a hangosság a beat-zene egyetlen létezési módja, csak akkor az, ami, ha túlkiabál, legyőz minden lehetséges zajt, ha ingermennyisége megdolgoztatja és próbára teszi a gépkorszakban hatalmasan fölerősödött ingertűrést, ha a sokadalomban is oly tökéletes magányba zár hangfalával, s mellesleg oly hevesen robbant ki a köznapi stimuláltság figyelméből, hogy a hallgató is teheti, amit egyébként nem szokott és nem is illenék: ordíthat, sírhat, rázhatja magát, a kultikusan vezérelt farsangi ricsajban ártalmatlanul kivetkőzhet ránevelt mintáiból, és hangot adhat - bonyolult jelrendszerek és kötelékek megkerülésével - tagolatlan elragadtatásának.

 "Szeretek őrjöngeni", "Nem lehet csöndesen hallgatni, muszáj együtt üvölteni vele", "Levezeti a feszültségemet", ilyeneket mondanak a hívek: együtt üvöltve adja ki a földolgozatlan energiáit egy nemzedék, amely még nem, vagy csak részben talált rá a munka, a szexus, a beilleszkedés és a méltányolt agresszió csatornáira, s amely bár korábban felnő, mégis kiskorusítva érzi magát, mert egyre hosszabb és bürokratikusabb utakon juthat csak el a tényleges döntések küszöbéig, s mert a finoman strukturált közlések világában nem tud eligazodni a semleges vagy egyoldalúan torzított információk között.

Ez az elvetemült és jámbor hangosság páratlan és komikus szervezőerő, sok felnőtt - személyével és az erkölcsi világrenddel szembehelyezett - provokációként utálja, olyan egzisztenciális fűtöttséggel, hogy benne föltárul az ízlésharcok indulatanyaga: az értékeink elavulásától, a szellemi nyugdíjaztatástól való halálfélelem. A fiatalok pedig rákényszerülnek, hogy ártatlan rajongásukban fölismerjék táboruk szimbólumát, melyet - ha vakhittel is, de - védeniük kell.

Kovács alaposan odafigyel a beat-zene közösség-, sőt táborszervező képességére. Valószínű, hogy a jó beat (és a benne megfogalmazódó csúfondáros, lázadó, önsajnáló és ádáz viszony a világhoz, s ezen belül az érzelmesség témáihoz) szembehelyezve a koros slágeriparosok siránkozó, negédes, soha-meg-nem-lepő közhelyeivel, érzésformáikkal, amelyek sehol sincsenek, csak a többi - a műsoridő nagyobb részét kitevő - slágerben, valószínű, hogy ebben a szembeállításban a fiatalok - legalábbis az ő értékeik felől nézve a tétet - a zenei igazmondás gyakorlatát védik a zenei hazugsággal szemben. Itt az ügy, amelyhez társulni lehet. Mégannyira fontos azonban, hogy van egyáltalán "valami", amely megfelel a csatlakozásigény számos aktuális társadalom lélektani feltételének. Soroljuk ezeket.

 Pártot, sőt szektát lehet belőle csinálni; látjuk az elvakult drukkereket, megvető elkülönüléssel hirdetik kedvenc zenekaruk egyedülvalóságát és a többiek értéktelenségét, minél teljesebben azonosulnak vele, annál körvonalazottabb társadalmi személyiségre tesznek szert környezetükben, s így hozzászegődve az Illés-, az Omega-, vagy a Metró-zenekar "sleppjéhez", a fiatalok átélik a csoportválasztás élményét. Pártok vagy sportklubok helyett íme zenekarok által lehet öntudatot nyerni, életformát kialakítani, lehet szerelmesen rajongani a sztárokért, akik hol pulóverben, hol palástban gitároznak, fesztelenség és stilizáció végleteivel megejtve erre a fogékony közönséget, s bár lehetne egyszerűen csak élvezni zenéjüket, lehet fölszívódni is benne.

Itt van továbbá az erőfeszítés nélküli társulás alkalma. Nagy tömegben összejön egy csomó fiú meg lány, hosszadalmas és üvöltő társalgásba fognak, a legforróbb testvériségben, anélkül, hogy egy szót is váltanának egymással. Táncolnak, a rögtönzés és a mozgás hallgatag befelé figyelésével, egymáshoz alig szólva a páros teljesítmény örömében. És társulnak a zenekar tagjaival is, demokratikusabb és egyneműbb közegben, mint a szónokkal vagy a középcsatárokkal, azok beszélnek, labdát rúgnak, mi meg csak hallgatjuk, nézzük őket, de az egyívású beatzenészekkel együtt lehet énekelni, ugyanazt amit ők, művész és közönség egyenrangúbb és szorosabb kapcsolatát valósítva meg, az ipari nagyvárosokban éppoly természetesen, mint az elűnt fonókban.

 Szerfölött hatékony energiacsatornázó és közösség-toborzó képessége teszi a beat-zenét és mozgalmat kétarcúvá, úgy ahogy zenetudósként és szociológusként, pontosabban a Kovács-film intellektuális betétjeként Vitányi Iván is szellemesen kifejtette. Miként ez - egyfelől az autonómia, másfelől a technikai-fogyasztói-bürokratikus manipuláció értékei között betájolható - civilizációnkban sok mindennel megesik: a beat, ha az élet tartalmassá tételének eszközéből céllá, vagyis egyedüli tartalommá válik (azzá vált a fiatalság jelentős rétegei számára), akkor fölszabadító, élénkítő, társító élményből korlátozó, tompító, elmagányosító narkózissá válik. A beat tehát előmozdítja a non-konformizmust is, de az alkalmazkodást is, lehet az ipari társadalmak népművészete, de lehet a szórakoztatóipar és a teeneger-fogyasztás jövedelmező üzletága is, lehet lépcső a magas művészethez, de lehet fal is előtte, lehet ez is, az is, épp ezért, ha nem is egyenlő mértékben, valamennyit mindkét lehetőségből megvalósít. (Tapasztalataink alapján mellesleg megkérdezhetnénk: van-e kulturális érték, amelyet kellő technikával ne lehetne alkalmasint átfordítani a haladásellenes manipuláció eszközévé?)

Maradjunk egyelőre annál a föltevésnél, hogy Magyarországon a beat - történetének a film által rögzített pillanatában, amikor sztárjainak arcképe még nem minden trafikban vásárolható meg jelvény vagy kabátgomb alakjában, amikor kerítéseken és házfalakon még gyakrabban olvasni egy futballcsapathoz, mint egy beat-zenekarhoz intézett biztatásokat - tehát nálunk még non-konformizmus, népművészet és út a magas kultúrához, mint ezek ellentéte.

Kovács András hitelesen érzékeltette a jelenség kétarcúságát, összeütköztetve gimnazistáinak, egyetemi hallgatóinak vélekedéseit. Okos és buta, kedves és nagyképű érveket hallottunk innen is, onnan is, s talán inkább a tényállás okozta, mint Kovács jóindulata, hogy a beat-pártiak győztél változatosabb argumentációval.

Kovács András makacs esze általában végére akar járni a dolgoknak, hogy megmutassa a valóságot, úgy ahogy ráismert. Innen vonzalma a dokumentumfilmhez, amely a lazán körvonalazott tárgy lefényképezésétől, alighanem útban van annak - társadalmi jelenségről lévén szó - képszerű-szociológiai értelmezése felé. Riport és esszé között, Kovács kimunkált egy műfajt, s javára kell írnunk okosságát, iróniáját, mérsékletét és rendérzékét. A legfontosabbat, amit tudnunk kell róla, azt ő elmondja tárgyáról, s akinek kedve van hozzá, a látottak alapján kiadósan el is gondolkozhat róla.

Műfaját hajlamos vagyok mégis közbülső megállónak tekinteni egy útvonalon, amely a koncentrált riporttól a szociológiai kutató-filmhez vezet. Ez utóbbit dokumentáris előzményeitől mindenekelőtt az különböztetné meg, hogy előadásmódjában, témája dimenzióinak fölvázolásában nem törekednék a véletlen tettenérés, az esetleges objektivizmus - valójában impresszionista - látszatát fölkelteni, hanem vállalná a képi-fogalmi megközelítés konstruált és szubjektív természetét, a szociológia fogalmi-módszertani eljárásaihoz közelített előzetes kutatás alapján. (Barokk körmondat vége ;) ) Az ilyen dokumentumfilm rendezője nyilvánvalóvá tenné, hogy előkutatásai, s nem a kamera önkénye vagy véletlen szemfülessége nyomán látja ilyennek vagy olyannak a világot. S hogy filmje - ha mégannyira informatív is - inkább kérdező gondolkodás lenne a tárgyról, mintsem annak "tükröződése". Mélyebb értelemben műve így válnék objektívebbé, a valóságról alkotott fogalmi modelljének dimenziói nem a vágóasztalon tűnnének elő, hanem már a filmszalag befűzése előtt tisztázódnának. Kovács András erőteljes realizmusa már itt kezesség volt rá, hogy még sokat fog tenni a filmnyelv és a társadalomkutatás találkozásáért.