Pál utcai fiúk (magyar-amerikai ifjúsági film, 1969)

A címbeli kérdést akkor tette fel valaki, amikor elterjedt a hír: Fábri Zoltán két év kihagyásával, néhány elvetélt forgatókönyv után kissé megfáradva, úgy áll ismét felvevőgép mögé, hogy elfogadta Bohém Endre hízelgő ajánlatát, aki meg tudta szerezni A Pál utcai fiúk filmjogát egy színes, szélesvásznú magyar-amerikai produkció számára.

Így volt? Annyi kétségtelen: nem nehéz néhány - a filmes berkekben legalábbis - közismert tényt úgy csoportosítani, hogy abból - az 1965-ös Húsz óra és az 1966-os Utószezon, e két, határainkon kívül is igen jól fogadott filmjét követő szünet után - Fábri e vállalkozása a megfáradt művész pihenőjének, kitérőjének tűnjék, vagy akár egyenesen megalkuvásnak. S nem tudhatom, hogy maga a rendező szíve mélyén milyen érzéseket rejtve kezdett ehhez a munkához. De a megvalósult mű a néző számára, a kritikus számára arról tanúskodik, hogy az új Fábri-film sem a rendező kvalitásait, sem a művészember humanista elkötelezettségét, konzekvensen kifejezésre juttatott mondanivalóját tekintve nem jelent megalkuvást, még kitérőt sem.

A nemes alapanyagot, Molnár Ferenc méltán világhírű ifjúsági regényét a kritika, az irodalomtörténet elsősorban  úgy tartja számon, mint a nagyvárosi élet költészetének remekét. De amint múlik az idő, s mind kevésbé okoz meglepetést, hogy a líra virágai nemcsak bukolikus tájakon teremnek, mindjobban előtérbe kerülnek ennek az évtizedek rohantával alig halványuló regénynek azok az elemei, amelyek alapján a Pál utcai fiúkat Mark Twain és Dickens gyerekhőseivel hozzuk szoros vérségi kapcsolatba, vagy hogy idehaza maradjunk, Móricz Zsigmond Nyilas Misijével.

Még szerencse, hogy így van. Mert amit teljességében sehogyan sem lehetett az akkori Budapest  néhány, valahogy még millenniumi külleművé visszamaszkírozható utcáján forgatott filmben érzékeltetni (a kulissza-várostól pedig mentsen a filmgyártás istene), az éppen a múlt század végére már valóban  nyomasztóvá növekvő s a legérzékenyebben persze az örökmozgó gyerekeket sújtó, a nagyvárosi beszorítottság, körülkerítettség. A Pál utcai grundot határoló hatalmas tűzfal ugyan kitűnően érzékelteti az apró emberkék fölé magasodó metropolist, de maguk az utcák és az épületek, melyek természetes, korhű helyszínéül és hátteréül szolgálhattak a cselekménynek - invenciózusan elkészített, illetve helyreállított szecessziós dekorációjukkal együtt - a mai szemnek már inkább vidékiesen. Nem keltik, nem kelthetik azt a hatást, ami a múlt század utolsó harmadában viharos gyorsasággal világvárossá nőtt Budapest bérkaszárnyákba szorult lakóiban, s főként a társadalom szövetében az ideggóc szerepét betöltő művészekben támadt az új és új gyárkéményekkel tarkázott, mind kormosabb ég alatt.

Maga az idő, a körülmények is úgy hozták hát, hogy a filmnek az emberi történésre, a hűség és helytállás próbáira, a jellemek formálódására és az indulatok ütközéseire kellett összpontosítania. S ez nem idegen Fábri alkatától.

És a szentimentalizmus?

Molnár Ferenc regénye elég sokszínű és eleven ahhoz, hogy a néhol bizony eléggé túlfűtött érzelmesség nem válik meghatározó jellegűvé, a mű egészét nem önti el. Ám a leírásnál direktebb kép, különösen pedig a színes film dekorativitása erősen csábít olyan megjelenítésre, amikor azután "meg kell a szívnek hasadni".

Fábri azonban már a (Bohém Endrével közösen írt) forgatókönyvben meghatározta, hogy filmjében Nemecsek elsősorban is  talpraesett pesti ebadta lesz. S nem "a megfagyott gyermek", akivel, aki körül bármi történjék is, mindaz csak hangulati előkészítése lehet a kis emberke megrázó végzetének. Nem azért tette bumfordi, szőke főhősét kedvessé szívünknek, hogy annál mellbevágóbb legyen a vég. Nemecsek halálát az élet olyan ténynek állította be, amilyen sorra éri e világban az ember gyermekét. Amilyen a Pál utcai fiúk számára a szörnyű "einstand", Geréb árulása s legvégül a Grund elveszítése is jobb volt.

Részben szintén a "zokog az egész szülői munkaközösség" hangulat ellen hat az a - széles továbbgyűrűzésével nehezen kiszámítható végeredményű - változtatás, hogy Boka nem lágyul el, nem gondolja meg magát: megtagadja a visszatérést, a bizonyítás, a jóvátétel lehetőségét az áruló Gerébtől.

A regényben túl sok a megbocsájtás, a felülkerekedő becsület és jóság. Áts Feri nemcsak fizikailag marad alul Nemecsekkel szemben (a regénynek ezt a tulajdonképpen alig hihető epizódját, a beteg Nemecsek és a vörösinges vezér Dávid-Góliát harcát a rendezés remek ötlettel tette reálissá), hanem már előbb is Grál-lovagi gesztusokkal tiszteleg csöpp ellenfele előtt, és még a durva Pásztorokat, csapata erősségeit is megleckézteti miatta. Azok pedig kényszerülve kezdett Canossa-járásuk során eljutnak a valódi önkritikáig.

A akkor még a kétkulacsos Geréb, ez a sima, alattomos hitszegő, nemcsak át- meg átállásra, hanem még sunyi spicliskedésre is kész úrifiú is teljes bűnbocsánatot nyerjen? Nem. Kell egy ellenpont. Legalább egyvalaki, aki ellenséggé válik, és az is marad. S mint ilyen, a Nemecsekért eljött vak halálnál és az ugyancsak személytelen valakinél, aki az oly drágán megvédett grundra bérházat építtet, közvetlenebbül figyelmezteti a gyerek-hősöket arra, hogy az élet nem, vagy legalábbis nemcsak játszótér. Hogy szigorúbb küzdelmek, sajgóbb árulások is várnak rájuk.

Mindeddig egyetértően tudtam szólni azokról az igazításokról, amelyek a regény adaptációja során részben az érzelgősséget tompítják, részben pedig kissé "keményebbé" teszik a cselekmény és alakok hordozta mondanivalót. Kevésbé szerencsés, hogy a már Molnár Ferenc által is vékonyan rajzolt társadalmi behatárolás még inkább halványul.

Megváltozva Geréb sorsa és szerepe, természetesen ki kell maradjon az öntelt Geréb-papa interveniálása a grundon, hogy valóban áruló volt-e az ő becsületre nevelt kisfia. S a Nemecsek-szülők kiszolgáltatottsága, a kopott kis úriszabó megalázó tortúrája sem elevenedik a filmen: amikor a józsefvárosi gigerli a haldokló gyerek ágya felett próbálja új ruháját. Ám ezt elég jól hangsúlyozza, hogy a gyerekek öltözete és modora - a gigerli Csele és a rusztikus Csónakos, a nett Geréb és a madzagos szemüvegű Weisz - mintegy "audiovizuális" módon sokat jelez a társadalmi rétegződésről, érzékelteti azt a józsefvárosi hátországot, ahonnan a Pál utcai fiúk kirajzanak a grundra. (A fűvészkertiek, a vörösingesek alakját viszont ingük is rejti; róluk sem a regény, sem a film nem árul el sokat. Csak abból sejtük, hogy Boka gimnazistáinál függetlenebb-szabadosabb gyerekek csapata ez, hogy késő estébe nyúlóan is módjuk van összegyűlni rejtekhelyükön.)

A legkevésbé végül az a néhány apró változtatás, betoldás látszik elfogadhatónak, hogy a grundi had egészséges csibész-voltát a film párszor olyan bemondásokkal s nemzetközi "kézjelekkel" érzékelteti, amelyeknek a regényben semmi nyoma. Elhangzottak-megtörténhettek ilyenek már az akkori grundokon is? Természetesen igen. De Molnár Ferenc bármilyen meggondolásokból mellőzte ezeket, az eredmény az, hogy művének adott, egységes hangulatától most már elütnek ezek a "realista" kiegészítések.  

Ha egy olyan világszerte ismert, befogadott mű filmre viteléről van szó, mint a Pál utcai fiúk, az átdolgozás minden árnyalatnyi részlete szinte közügy. A tetszés vagy nemtetszés, a leghevesebb viták egyik fő forrása. De nemcsak ezért érdemes és kell ennyit időzni problémáinál. Hanem azért is, mert már ez is dokumentálja, mennyi gonddal és megfontolással, mérlegeléssel és figyelemmel végezte Fábri munkáját. De ami még ennél is fontosabb, ami az általam akár helyeselt, akár megkérdőjelezett változtatásokat összességükben végül is igazolja, az a rendező szeretete e gyerekvilág iránt, az érzékenység, amellyel fiatal hősei szemléletével azonosulni igyekszik, gesztusaikat, reagálásaikat látja és láttatni tudja. Az első évtized határvidékét, ahol a játék is élet és az élet is játék, nem a távoli felnőttségből érkező idegenként járja be. Odaképzelem őt is a grundra, annak a bódénak a tetejére, ahol az egyik csapathoz sem tartozó drukker gyerekek serege izgulja végig a Pál utcaiak és a füvészkertiek csatáját, s mindegyikük szívfájdalommal, hogy maga csak néző lehet, részvevő nem.

Filmje nem szórakoztató illusztráció-sorozat egy közkedvelt regényhez. Ebben éppenúgy  általános, emberi tartalmat talál és mutat meg, mint korábban a Két félidő a pokolban egy labdarúgómérkőzésen messze túlnőtt küzdelmeiben.

Az angol gyerekszereplőknek már a kiválogatása telitalálat. A film gyakori közeli felvételei, személyes közelséget teremtő vizualitása különösen fontossá teszik a szereplők alkati megfelelését. Megvallom, jómagam ódzkodva néznék meg egy olyan rendezést, mely Nemecseket kistermetű kamasszal  vagy leszorított mellű színésznővel játszatja el. Anthony Kempnek elég volt megjelennie a vásznon, hogy máris fél győzelmet arasson: első pillantásra elfogadtuk Nemecseknek. S azután ő is, és többnyire társai is, William Burleigh mint Boka, Julien Holdaway mint Áts Feri, Garry O'Brien mint Weiss, John Moulder-Brown mint Geréb, Robert Efford mint Csónakos és a többiek, magyar partnereikkel együtt olyan hangulatban vettek részt a forgatásban, hogy a szó eredeti értelmében vett játék és a tudatos-irányatott színészi alakítás a legszerencsésebben ötvöződött alakításukban.

Nyilván nem csekély a jelentősége annak, hogy Fábri olyan segítőtársak gárdáját kapta Angliából, mely egy olyasfajta korán elkezdett színészi képzésben részesül,  amihez hasonló módon nálunk a táncos utánpótlást nevelik az Állami Balettintézetben, vagy az énekeseket anno a rádió gyermekkórusában, az általános iskolai és speciális szakmai oktatás szerves összekapcsolásával.

Ám ha a rendezőnek nem sikerült volna elég teret hagyni, elég felszabadult, belefelejtkező kedvet ébreszteni, ébren tartani, hiába a rutin és a fegyelmezettség. A regény egyik titka éppen annak felismerése, hogyan játsszák-élik a gyerekek a maguk életét. Ennek a hatékony visszaadása-elhitetése csakis ilyen oldottan történhetett, amilyenek a film legjobb jelenetei.

A magyar színészekre bízott felnőtt feladatok közül elsősorban Kozák László (Janó) és Pécsi Sándor (Rácz tanár úr) tetszett; persze az ő szerepük hálásabb is, mint például a Nemecsek szülőké. Külön szót érdemel a remek szinkron. A magyar gyerekhangok nem kevésbé kitűnőek, mint az angol gyermekszereplők. Arra pedig külön kíváncsi lennék, hogyan sikerült ilyen zökkenőmentesen leforgatni azokat a jeleneteket, melyekben "vegyes legénység" játszik együtt.

Illyés György a legnehezebb megoldást választotta, amikor a színes film szín-és látvány- lehetőségeit teljesen alárendelte. Nem kívánt külön operatőri bravúrokkal, barokkos dekorativitással figyelmet elvonni a fontosabbról: az arcokról, a történet köznapi kereteiről, az emberi érzések-indulatok lírai és drámai hullámzásáról. Pasztelles színei, melyeket mintha maga a füstös-párás városi ég tompított volna le, a természetes környezet természetes megvilágítására utalnak, tavaszi-nyári napjaink megszokott fény- és színviszonyaira.

Petrovics Emil zenéje stílusos, nem hivalkodó, hanem az itt szükséges dallamos háttér-zene. Akinek pedig netán a Körhinta emlékezetes Ránki-melódiái jutnának eszébe, azt csakis a verkli sajátos hanghatása téveszti meg. A két produkciónak egyébként semmi köze egymáshoz, dallamviláguk, hangulatuk merőben különböző.

A Pál utcai fiúk új magyar-amerikai változata széleskörű sikert hozott. S e siker záloga nyilvánvalóan az az elkötelezett műveken edződött, humanista alkotókedv, amelynek erejéből a rendező - egy sokaknak szóló film ürügyén - "pihenésül" is hitvallását újítja meg: az emberről, a helytállásról, a hűségről.